Vitó Zoltán: Egy anya imádsága

Ó magasságos Istenem nem lázad már az én szívem,
De mert telve van fájdalommal és küszködök ezernyi gonddal,
Hát néked kell, kiöntenem.
Hallgass meg engem Istenem!
Anyává lenni vágyódtam uram, s
Te gyermeket adtál énnekem uram.
De aki megszületett általa a hitem iszonyú próbára tétetett.
Dacára a virágszírmú reménynek, nem adtad õt épnek.
Az én édes hajtásomat drága sarjadékomat, az én édes rügyecskémet, nem adtad õt épnek.
Nem formázhat fát és fémet,
Köbbõl házat nem építhet.
Nem írhat se jót se szépet.
Ó Uram a könnyem éget.
Soká küzdöttem gyötrelemben, hogy mi lehet a vigasz ebben, e szörnyû megpróbáltatásban és kutatva én megtaláltam.
Testembõl lelkedzett, véremnek e világra szült gyermekemnek,
A mindig kiszolgáltatottnak nyitjára leltem a titoknak.
A szívében mely mindig éhes, mert mindenkit szeretni képes, feltétlenül,
Nyíltan, kitártan és senkit senkit nem kizártan,
Védtelenül, sebezhetõen, tékozló szeretet esõben, s hogy, ez megvilágosult bennem, Uram,
Egyszerre megdöbbentem.
Hisz a szeretet Te magad vagy.
Voltaképp hát magad adtad. Rejtve próbáló kegyelemben, kínnal halmozott gyermekemben.
Megáldottan és porig verten, ki arcodat én felismertem.
Könyörgök hozzád, add meg nékünk!
Irgalmas legyen szenvedésünk.
Hasznára váljék e világnak, hol a bûnök tornyokban állnak.
Általa legyen tisztulása, hogy általa mindenki lássa.
Irgalmas vagy és nem hiába bíztál az ember fiába.
Ó segíts hát embernek lenni, hogy lelkünknek ne ártson semmi.
Segíts sorsunkat elviselni.
Ámen.